Az utóbbi hetekben egyre többször teszik fel társaságban a következő kérdést: "Gyerekek, mi az az emo?" Helyesen megválaszolni sosem sikerül, hiszen nem is lehet. Mindenkinek az az emo, amit éppen annak tart, persze azért némi határokkal. A magyar médiában az emo eddig csak amolyan látványosságként lett tálalva, de magáról a szubkultúráról és pláne a zenéről már jóval kevesebb szó esik.
Az elmúlt pár hónapban egyre komolyabb jelenséggé vált nálunk is egy olyan stílus, melyről gyakorlatilag lehetetlenség pontosan megmondani, micsoda, azt viszont mégis könnyű megállapítani, ha valaki helytelenül használja. Az "emo" kifejezés ugyanis egyszerre több értelemben is használatos: használják szubkultúrára, öltözködési stílusra, használják zenére, és már a magyar nyelvben is egyre gyakoribb a jelzőként való használata, tehát bármi vagy bárki, aki/ami melankolikus, szomorú, nyomott, az emo, viszont mások szerint meg az az emo, aki túlságosan is érzelgős, szenvelgős, és akkor a szubkultúrával kapcsolatos tévhitekről még nem is beszéltünk.
Mivel az emo már Magyarországon is divatjelenség, egyre több médium foglalkozik vele, ám ezek nagy része kimerül a külsőségek tárgyalásában, tizenéves lányok blogjainak pásztázásában és különféle, az irányzathoz kapcsolódó vélt vagy valós aberrációk feletti hüledezésben. Az azért majdnem mindenkinek világos, hogy múló divatról van szó, és bizonyos szempontból nálunk eddig jobban is lett kezelve, mint mondjuk Angliában, ahol a Daily Mail tavaly drámai hangvételű cikkben hívta fel a szülők figyelmét a tizenévesekből szuicid futóbolondokat faragó emo veszélyeire.
Egy viszont mindenhol közös: az emót senki sem tudja definiálni rendesen, legyen szó akár a zenéről, akár a stílusról, ellenben konkrét együttesről vagy emberről már annál többen el tudják dönteni, hogy emo-e, vagy sem, igaz, megindokolni ezt már sokkal nehezebb. Itt van nekünk tehát ez a káosz, amiben aki akar, egy idő után el tud igazodni, azzal viszont kevesen foglalkoznak, hogyan is lett az emo elszigetelt, független zenei rétegstílusból milliókat érintő tömegjelenség.
Ugyanis az emo bemutatását talán azzal kellene kezdeni, hogy momentán a legnépszerűbb stílus az amerikai fehér tizenévesek körében, és Európában is minimum dobogós. Míg húsz évvel ezelőtt az Államokban egy 15 éves, átlagos, középosztálybeli, fehér fiú a hair metál és a Bon Jovi bűvöletében élt, az öt évvel fiatalabb öccse ugyanebbe a korba érve már kockás flanelinget húzott, és Nirvana, Pearl Jam vagy más grunge együttesek posztereivel plakátozta ki a szobáját. Újabb fél évtized elteltével baseballsapka, buggyos térdnadrág és a nu-metal volt a menő, majd pár év után ez is lefutott, és keletkezett egy űr, hiszen a következő nemzedék számár a Limp Bizkit már ciki volt, és egyáltalán, egy normálisan lázadó tizenévest nem lehet komolyan venni, ha a bátyja Slipknot-lemezeivel villog.
Ebbe a légüres térbe nyomult be az emo, valószínűleg egy-két lusta zenei újságírónak köszönhetően, aki sokkal egyszerűbbnek tartotta leírni ezt, mint mondjuk a "poszt-grunge-nu-pop-punk" kifejezést, és valahol meg is lehet őket érteni. Persze ez nem volt teljesen alaptalan, hiszen addigra volt már egy egyre népszerűbbé váló indie rock irányzat, folyamatosan növekvő bázissal. Ehhez jött, hogy maga az emo kifejezés is egyre elterjedtebbé vált a fiatalok körében, és a macsó nu-metallal szemben amúgy is természetes ellenreakció volt egy introvertáltabb, más érzelmekre ható stílus tömegessé válása. Felismerték mindezt a lemezkiadók is, és az utóbbi két-három évben már amire lehetett, ráaggatták az emo címkét, történetesen pont a később legnépszerűbbé váló új együttesekre is. Pedig első ránézésre sok közös nincsen a goth külsőségekből és a rockoperák pátoszából táplálkozó My Chemical Romance és a slágeres, szintikkel és elektronikával puhított, habkönnyű popzenét játszó Panic! At The Disco között - leszámítva azt, hogy mindkét zenekar dühödten tiltakozik az emo jelző ellen.
De nincs mit tenni, akire egyszer már rásütötték az emo jelzőt, az már soha nem szabadul meg tőle, és majd bolond is leszn kiugrani a hajóból éppen most, hiszen az emóval együtt elveszítené milliós rajongótábora tekintélyes részét is. Ha nagyon általánosítani akarunk, akkor emo minden olyan új amerikai zenekar, amely punkos popzenét játszik, a kamaszokat legélénkebben foglalkoztató témákról énekel (viszonzatlan szerelem, ellenséges külvilág és persze az értetlen, ostoba és gonosz felnőttek), és legalább minimális mértékben cool, legyen az divatos hajviselet, smink, nyakkendő, kosztüm vagy akármi más.
Az emo zenekarok lényegét két példával lehet talán illusztrálni. Felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy emo-e például az egyik legnépszerűbb mai zenekar, a Killers. Hiszen a smink stimmel, öltözködés úgyszintén, és vannak tinédzseres érzelmekre reflektáló dalai, Brandon Flowers pedig ugyanazzal a pátosszal a hangjában énekel, mint amit az emozenészeknek szokás tulajdonítani. Ennek ellenére nem az, hiszen bevallottan angolszász mintákat követ, zeneileg semmi köze a Jimmy Eat World-féle pop-punkhoz, hanem sokkal inkább a new wave-hez, vagy új lemezén pedig a U2 és Bruce Springsteen klasszikus rockzenéjéhez. Ráadásul ugye már szakállat is növesztettek, és nem sminkelik magukat.
A másik példa a Green Day, melyet például a már említett Daily Mail cikkben a legnépszerűbb emozenekarként neveztek meg, együtt a My Chemical Romance-szel, holott a Green Day sem emo. Nem is feltétlenül azért, mert már az emo kifejezés elterjedése előtt sztárzenekar volt, hiszen a fő vád az együttes ellen az, hogy a legutóbbi lemezével (American Idiot) felült az emovonatra, mert a tagok sminkelik magukat, "emósan" néznek ki, és szövegeikben bőven találhatók utalások az elővárosi tinédzserek elidegenítő és unalmas életéről. Azt pedig, hogy pop-punkot játszanak, mindenki tudja. Ennek ellenére a Green Dayt emozenekarként eladni olyan, mintha mondjuk Paul McCartney valamelyik újabb lemezére sütnénk rá, hogy Britpop. Hiszen, bár elég áttételesen, de a Green Daynek is meg volt a maga szerepe az emo előtörténetében, nélküle ugye nincs az emo zenei alapjául szolgáló pop-punk, arról nem is beszélve, hogy zeneileg újabban inkább stadionrockos irányt vett, ráadásul az American Idiot elsődlegesen egy politikus lemez, az emótól pedig mi sem áll távolabb a politikánál. A smink meg, ahogy a Killersnél is láttuk, önmagában nem bizonyíték.
De a legfontosabb érv talán mindkét zenekar esetében az, hogy nem elsősorban az emós tinédzserek körében népszerűek, mert ha így lenne, akkor bizony hiába a fenti eszmefuttatás. Ám a Killerst és a Green Dayt a nagyszámú, húszas-harmincasokból álló rajongótábora különbözteti meg leginkább az emóhoz sorolt zenekaroktól, és ez igazolni látszik azt a feltevést, miszerint az emozenekarok azok, amelyeknek a húsz fölöttiek körében már nincs igazán hitelük (nagyjából így volt ez a nu-metal zenekarokkal is).
Ennyivel tehát már beljebb vagyunk, de mielőtt rátérnénk arra, hogy röviden ismertessük az emo útját a hardcore-tól a mainstreamig, ki kell még térnünk arra is, hogy manapság az emósnak nevezett külső korántsem jelenti azt, hogy az illető Fall Out Boyt vagy más emozenekarokat hallgat, de hát ez a divatjelenség velejárója. És itt jutunk oda is, hogy már összekeveredik a két jelentés: a zenei stílus is emo, a depressziós kamasz is emo, vagy egy megfelelően divatosan öltözött, kiegyensúlyozott fiatal lány is emo. De hogy is jutottunk idáig?
Ehhez vissza kell menni az időben, de hogy meddig, az már rögtön kényes kérdés. Általánosságban az amerikai hardcore-szcénától szokás eredeztetni az emót, de sokak szerint előfutár volt a punkot lelkizős szövegekkel párosító Hüsker Dü, sőt, a lelki problémákat és az önsajnálatot először a világ elé táró angol Smithst is emlegetik a mozgalom keresztapjaiként. A lényeg, hogy a nyolcvanas évek túlpolitizált, illetve túlzottan macsó és erőszakos washingtoni hardcore-színtere kitermelte a maga ellenzékét, és ez hozta létre a személyesebb szövegekkel operáló Embrace-t és Rites Of Spring-et, melyek vezetői, Ian MacKaye és Guy Picciotto később a Fugaziban egyesítették erőiket, és ez a zenekar szolgált mintául számos későbbinek, amelyeket már - a Fugazival ellentétben - emónak tituláltak. (Tovább bonyolíthatnánk a történetet, ha kitérnénk az emo egyik mellékhajtására, a hardcore gyökerekhez inkább hű screamóra, de ezt most inkább kihagynánk).
A Fugazi hatása már jóval túlterjedt a hardcore körökön, és a kilencvenes évek elején feltűnő, viszonylag dallamos zenét játszó poszt-hardcore zenekarok közül többen is a Fugazi nevét tűzték zászlójukra. Közülük a Sunny Day Real Estate volt az első, amely - köszönhetően az akkor csúcson levő kiadójának, a Nirvanát is futtató Sub Popnak - szélesebb körben is népszerűséget szerzett, és hozzá kapcsolódott először az emo jelző. A Sunny Day Real Estate és a vele együtt emo címkét kapó zenekarok azonban már közelebb álltak a dallamos indie rockhoz, mint a hardcore-hoz, és sikereiknek köszönhetően az emót a kilencvenes évek közepére már az indie egyik alirányzataként tartották számon. A Promise Ring, a Get Up Kids vagy a Cursive egyre nagyobb közönség előtt lépett fel, miközben a punkos elemek egyre inkább visszaszorultak az öltözködésben, és szép lassan megjelent az emós, mint fogalom. Itt még nyoma sem volt sminknek és más, feminin külsőségeknek, hanem egyszerű, second hand pólók, kardigánok, viseltes pulóverre hajtott inggallérok, SZTK-szemüveg - vagyis egyértelműen uncool külső, semmi divatos, inkább egyértelműen az amerikai iskolák kasztrendszerének legalsó fokán álló geekek megjelenését idézték. Mindez pedig teljesen ráillik az évtized egyik legfontosabb gitárzenekarára, a Weezerre.
A Weezer első lemeze 1994-ben már épített a geek-sármra, de akkor még az irónia és a humor uralták az albumot, az igazi sokk a második album, az 1996-os Pinkerton személyes, szexuálisan frusztrált, magányról és elszigeteltségről szóló, gyakran önsajnáló szövegei és a hozzá társuló, "szívből jövő" zene és ének az amerikai tinédzserek elgondolkodtatóan nagy hányadát találta szíven. A Pinkerton sosem lett igazi kereskedelmi siker, de a hatása felbecsülhetetlen, és tulajdonképpen az első igazi emo sikeralbum, még ha ezt a státusát sokan vitatják is.
Amikor ugyanis a kilencvenes évek második felére a Sunny Day Real Estate és társai egyre jobban elkanyarodtak az emótól vagy jelentőségüket vesztették, ott maradt a kifejezés, és bár az eredeti, igazi emo addigra gyakorlatilag eltűnt a föld színéről, kereslet továbbra is volt rá. És mivel a Weezer labilis vezére, Rivers Cuomo szüneteltette a zenekar működését, lett helyette más, aki kimondta, amit ki kellett mondani. A régiek közül pályán maradó Jimmy Eat World, és a - nem egy esetben a Weezer hatását viselő - új, a média által jobb híján emónak nevezett bandák (Thursday, Saves The Day, Alkaline Trio, stb.) gondoskodtak arról, hogy azok a kielégületlen és frusztrált fiatalok, akiket taszítottak az MTV-ben futtatott poszt-grunge, mainstream pop-punk és nu-metal zenekarok, ne maradjanak magukra.
Amikor aztán öt év szünet után a Weezer visszatért, hihetetlen fogadtatást kapott ahhoz képest, hogy az alatt a fél évtized alatt nem csinált semmit, és az emo, amely addig kimondottan coolnak számított indie rock körökben, rakétagyorsasággal került a mainstreambe. Ekkorra már több emo nemzedéket is megkülönböztettek, és az ezredforduló után megjelenő, emónak nevezett zenekarok már a harmadik hullámot jelentették. Közülük egy olyan vitte a prímet, amely már a kilencvenes években is létezett, ám igazi népszerűséget 2000 után szerzett (köszönhetően többek között annak is, hogy az általa játszott, teljesen felvizezett pop-punkban már alig volt észrevehető az eredeti emo elem), ez volt a már emlegetett Jimmy Eat World, mely azonban stigmaként hurcolta magával az emo jelzőt, és hiába játszott gyakorlatilag mezei, MTV-kompatibilis pop-punkot (dolgozott a Blink-182 producerével is), ez rajta ragadt. Mivel pedig a Jimmy Eat World a legnépszerűbb együttesek egyike lett, a kiadók kapva kaptak az összes, hasonlóan punkos popzenét játszó zenekarokon, melyek legalább egy kicsit merítettek a Weezertől vagy a Sunny Day Real Estate-től.
Ekkor kezdte elárasztani a világot az emo, nagyjából már abban a formájában, ahogy ma is ismerjük, de még nem volt egyeduralkodó a piacon, viszont már messze nem számított coolnak: addigra már szlogen lett a "Cheer up emo kid!" ("Fel a fejjel, emós kölyök!"), és az emo jelentett végletekig lelkizős, önsajnáltatós zenét, embert egyaránt, és persze divatot is. A Weezer-fél "geek chic" már a múlté volt, és kezdett kialakulni az az öltözködési stílus, amit ma szokás emónak hívni. A lemezkiadók pedig már jól tudták, előbb vagy utóbb végleg eljön az ő idejük.
És így is lett. Elsőként a Dashboard Confessional lett sztár, amely a sajátosan kamaszos nézőpontból írott, spleenes szövegeivel már jelezte, az emo már mást jelent, mint amit harminc körüli zenészek (lásd Sunny Day Real Estate) játszottak a saját korosztályuknak. A Dashboard Confessional vezetője, Chris Carrabba szövegei teljes mértékben megfeleltek a cikk elején ismertetett feltételeknek, és 2002-2003 az ő éve volt, onnantól kezdve pedig hetente tűnt fel egy új zenekar, amelyiket valamelyik kiadó el tudott adni emóként, és így jutottunk el a mostani helyzetig.
A külsőségek egyre extrémebbek lettek, a tinik pedig rájöttek, hogy metállal vagy punkkal már nem igazán tudják megbotránkoztatni a Guns 'N Roseson, Mötley Crüe-n vagy akár Nirvanán felnőtt szülőket, viszont azzal igen, hogyha fiú létükre kifestik magukat, nőies cuccokba bújnak, vagy a goth szubkultúra elemeit átvéve kultuszt teremtenek az öngyilkosságnak (melyről az esetek túlnyomó többségében csak beszélnek). Ezzel aztán remek alapot adtak a világnak arra, hogy az sokkolva legyen. Így születhetett meg a már említett Daily Mail cikk, amely gyakorlatilag a gothokkal azonosította az emósokat, akik divatból nyiszálják a csuklójukat, feketében járnak és a lányok a fiúkra, a fiúk pedig a lányokra hasonlítanak, és legalábbis flörtölnek a biszexualitással. Ez amellett, hogy gyakorlatilag PR cikk volt az írásban emlegetett My Chemical Romance számára, tudatosította a brit társadalomban az emo állítólagos "veszélyét", melyről azóta is cikkeznek a lapok.
Hogy mitől lesz egy zenekar emo, az jó kérdés. A külsőségeket tekintve az emo nagyjából a deszkáspunk, a gothic (dark) és az indie szubkultúrák keveréke: darkosra sminkelt, tüsi- vagy szembelógó frizurás, nőies ruhákat hordó fiúk, és feltűnően kifestett lányok, divatosan retrósnak ható, nagy műgonddal összeállított ruhatárral, kitűzőkkel és egy sereg más kiegészítővel. (Ilyeneket most már nagy számban láthatunk a magyar nagyvárosok utcáin is.) Ami pedig az emo zenei vonatkozásait illeti, a fentiekből látszik, hogy ilyen gyakorlatilag nincs. Ha mégis ragaszkodnánk a meghatározásához, leginkább a Blink-182 pop-punkját idéző zene, gyakran túldramatizált (sokszor nyafogós) énekstílus, általában rendkívül dallamos, és megfoghatóan kamaszos melodrámával telített dalokkal.
Az emo zenekarok tavaly törtek be igazán Európában is, és hiába dobálták meg brit fesztiválokon a My Chemical Romance és a Panic! At The Disco tagjait, a zenekarok rendkívül népszerűek az öreg kontinensen. Az említett együtteseken kívül a Fall Out Boy, az All-American Rejects vagy a Taking Back Sunday is iszonyú mennyiségű lemezt adott el idén, noha ezek is különböznek egymástól. Abban viszont nem, hogy valamennyi emozenekarként van nyilvántartva a médiában és a nagyközönség számára is, innentől kezdve pedig már mindegy.
Az emo mai szupersztárjai közül talán a Fall Out Boy azonosul leginkább a szerepével. Legújabb, február elejére várt lemezében a zenekar már beszól az új emozenekaroknak is, miszerint ezen a szekéren már nincs hely, szálljanak fel egy másikra. Érdekes azért elgondolni, hogy a valaha az elnyomott, sikertelen kamaszok szubkultúrájaként elhíresült emo már rég nemcsak a geekek vagy nerd-ök sajátja, hanem minden tinédzseré, aki kicsit is szeretne divatos lenni. Ugyanúgy, egyre kevésbé lesz hiteles az évek óta gondosan titkolt házasságban élő Chris Carrabba világfájdalma, vagy a díjkiosztókon szupersztárokkal parádézó Fall Out Boy deprimált szövegei. A rosszindulatú kritikusok szerint a Backstreet Boys és a Blink-182 keverékeként jellemzett zenekar az új lemezén diszkótól punkon át R&B-ig mindent bedob, de a végeredmény ettől még ugyanúgy emo marad. Kérdés persze, hogy meddig.
Mint ahogy kérdés az is, hogy lesz-e magyar emozenekar, és ha igen, akkor mikor? A korábbi, poszt-hardcore emo inspirált ugyan magyar zenekarokat, ezek közül viszont már kevesen léteznek, az újfajta, "MTV-emo" nálunk még várat magára, már csak azért is, mert a magyar média még a gondolatát sem bírja elviselni a torzított gitárnak és a punknak, legyen az bármilyen higított verzió. Igaz, nálunk valamiért sokak szerint a 14 éves lányok körében népszerű német boy band, a Tokio Hotel számít emozenekarnak, e logika alapján elindulva nem kizárt, hogy kapunk majd egy Tokio Hotel-klónt - mondjuk a Shygys volt tagjaiból -, amelynek még nyomokban sem lesz köze az amerikai emóhoz, viszont biztosan lesz a tagokon smink.
forrás:http://www.origo.hu/zene/20070125emo.html
Inkei Bence-2007
