Emo: a nyafogó-kultúra
„A Tokio Hotel együttes budapesti koncertjén 13-15 év közötti fiatal lánykák százai feszegették a Syma csarnok fémkordonjait, már kora reggel – mesélte lapunknak Hartai Edina, aki aznap ott dolgozott. – A fanatikusabbak előző este birtokba vették a területet, a parkolóban aludtak, hogy az elsők közt vívhassanak kézitusát a biztonságiakkal a legjobb helyekért. A kislánysereget egyébként egy-két szülő is elkísérte, némelyikük gondosan felügyelte a csemetéjét, nehogy agyonnyomják vagy megsérüljön a hisztéria közben. A beengedéssel látszólag elcsitultak a kedélyek, de a négy fal között tovább visított a felhergelt lánytábor, ami még a fellépőket is megrettentette. Az együttes a végén sietősen távozott a helyszínről, nagy csalódottságot okozva ezzel a tömegnek. Abszolút teltház volt, az ötezer jegy hamar elfogyott.”
A Tokio Hotel egy Kelet-Németországból jövő pop-punk tinibanda, s bár németül énekel, ez semmit sem von le az extrém módon lányos külsejű fiúk hallatlan népszerűségéből, akik civilben egyébként meglehetősen konszolidált gyerekek. Sokak szerint ők az egyik jellegzetes zenei képviselői ma annak a divatirányzatnak, amit gyűjtőnéven emoként emlegetnek. A kifejezés az angol emotional szó rövidítése, és annyit tesz: érzelmes, túl érzelmes. Ennél sokkal többet sem az emo szócsövei, sem a külsőségeket már hazánkban is tömegesen majmoló fiatalok – az úgynevezett „pooserek” – sem igen tudnak mondani róla. Zenei szakértők szerint az emo mint a hardcore ellenében korábban létrejött lágyabb zenei gyűjtőirányzat tavaly tört föl Európában, az amerikai MTV zenecsatorna révén.
Címke ide vagy oda, kevés idesorolt együttes tartja magát igazi emósnak, leszámítva a stílusirányzat komoly bevételeket produkáló médiasztárjait, mint például a Full Out Boy. Amikor egy alkalommal megkérdezték Guy Picciottot, a Fugazi és a Rites of Spring frontemberét, milyen érzés az emo létrehozójának lenni, így válaszolt: „Sosem éreztem, hogy az »emo« egy zenei stílust jelöl. Számomra mindig is a legidiótább kifejezések közé tartozott. De komolyan, én mindig azt hittem, hogy punk-rock zenekarokban játszom. Nem látom sok értelmét a dolognak.” Vagy ott van a másik emofétis, Chris Carrabba, akinek folyamatosan megénekelt szerelmi bánatát némileg ellensúlyozza, hogy kiegyensúlyozott házasságban él, amit évek óta gondosan titkol tini rajongói elől.
Érzékenyebbek
Több hullámot követően az emo a kilencvenes évek végére vált igazán populárissá az USA-ban. Közönsége is ekkor mozdult el a serdülő korosztály irányába. Az emo-tudat kisajátította magának a lelki szenvedést és a személyiséget felőrlő spleent (világfájdalmat), erényként állítva be azt az önmagukat kereső tizenéves fiúk és lányok számára. Az emo fiatalok érzékenyebbek az átlagnál, többet sírnak, zárkózottak, verseket írnak, elmondásuk szerint az emberek nemtörődömsége ellen lázadnak. Figyelemfelkeltésük elsődleges eszközei a netre feltett bizarr felvételek: kóbor állatok feletti véres könnyhullatás, baljós misztikum, önvagdosás és csókolózó egyneműek látványa kimerítő mennyiségben. Arra a kérdésre, mit szeretnek az emóban, ilyen és ehhez hasonló válaszokat kapunk: „én sokat sírok, és az szerintem jobb, mintha magamba fojtanám, az emósságban pedig kifejezhetjük magunkat”; „elsősorban a zene, az őszinteség (elmondhatom, hogy mi fáj a pici szívemnek), másrészről az öltözködés, a haj, a piercing”; „cejetem az emósokat, mert tudnak örülni és szomik lenni”. Egy tizennégy éves emós lányka blogjában pedig így vélekedik: „Néha tök boldog vagyok, máskor meg legszívesebben meghalnék... Fáradt vagyok, alig aludtam valamit, egész éjszaka különböző dolgokon gondolkoztam. Például a mostani életemen, mire fogom vinni az életben. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, mennyire utálom a hajamat: göndör és megrekedt valahol a szőke és a barna között. Tehát szörnyű. Talán be kellene melírozni.”
Marketingpunk
A külsőségeiben és életérzésében egyaránt a tiniket megcélzó „marketingpunk” jellegzetes külső ismertetőjegyei között szerepel az arcba fésült fekete haj, erősen festett arc, fekete szemkontúr, szűk ruházat, csípőnadrág, tornacipő, piercingek, fémes övek, kapucnis felsők, kitűzők, láncok vagy halálfejes motívumok – miközben a kifestett, anorexiagyanús fiúk és lányok a megtévesztésig egyformán néznek ki, és szívesen fel is vállalják a nemcserét. Egy emós fórumon feltett kérdésre, miszerint kik tetszenek jobban, az emós görlök vagy bojok (EmoKID), a válaszadó tinik többsége így válaszol: „ez is, az is, biszex vagyok!”
Egy másik fórum tizenéves lánykája az alábbiakat tette közzé: „tök zárkózott vagyok, ki nem mozdulnék itthonról, egész nap csak zenét halizok meg gépezek, a karomat vagdosom (már egyre jobb formákat tudok belevágni)”. A Depeche Mode, a Nirvana vagy a Guns N Roses után a mai szülőknek a lázadás terén már nem sok újat lehet felmutatni, egyesek szerint a homoszexualitás és az öngyilkosság imitálása talán képes lehet a felnőttek ingerküszöbét átvinni, figyelmüket felkelteni. Mondhatni, íme a gyerekek méltó reakciója a kizárólag magukkal elfoglalt felnőttek agresszív világára, amit a média jó érzékkel kiaknáz.
„A popipar rendkívül profizálódott, jelen esetben sincs másról szó, mint az egyre fiatalabb korosztályt megcélzó trendgépezetről, amely felkarolt egy zenei szubkultúrát Amerikában – mondja Király Györgyi kulturális menedzser. – Ezúttal a célcsoport a nem elhanyagolható piaci szegmenst jelentő tini korosztály, akin keresztül jól pumpolhatók a szülők. A kamaszkori életérzés fájdalmaira építő, harsány külsőségekkel operáló stílusirányzat szükségszerűen hamar el fog múlni, miután kiöregednek belőle mind az előadók, mind közönségük, az új generációk meg szükségszerűen mást keresnek majd.”
Ma az is ciki, ha valaki 17 éves korára még nem nőtt ki az emóból, ami mellesleg a leglesajnáltabb irányzat a fiatalok körében, sőt: a lehúzására magyar antiemo szövetség is alakult. Az emónak szerteágazó a hatása, terjedésének, a külsőségek burjánzásának az internet a táptalaja, s bár elég idegborzolók egyes honlapok, azért semmi jel nincs arra, hogy tömeges öngyilkosság lenne kitörőben. A szakember szerint a felháborodás helyett sokkal inkább azon kellene elgondolkodni, hogy miért tud ma harsány divattá válni az önsajnálattal teli nyafogókultúra. A jelenség a maga módján vészjelzőként kellene hogy tudassa a túlontúl elfoglalt felnőtteknek, hogy semmilyen kapcsolatuk nincs a gyermekeikkel, akik teljesen magukra hagyva élnek az interneten.
„Rózsadombi” nyafogás?
Gábor Kálmán ifjúságkutató szerint a kilencvenes években hazánkban is felgyorsult a fiatalok korai önállósodása, legalábbis a pénzköltés és szabadidőtöltés tekintetében. A szülőkkel egy lakáson osztozó, de önálló életvitel ma tizenkét-tizenhárom éves korban elkezdődik, és elhúzódik a harmincas évekre. A korai önállósodás része az is, hogy az iskolai és a szülői tekintély meggyengülésével párhuzamosan fölerősödik a média befolyása a fiatalok értékválasztására. A felkészületlen életkorban rájuk zúduló fogyasztói kultúra szinte maga alá temeti és kihasználja őket.
Az emós életérzés minden bizonnyal az elit, de legalábbis a középosztálybeli gyerekek „nyafogása”. Tóth S. Katalin, egy szakiskola magyartanára például így válaszolt érdeklődésünkre: „Emo? Mármint nálunk, a szakiskolában? Á, ez nekik igen távoli! Ők többnyire olyan hátrányos helyzetű, a lét peremén küzdő gyerekek, akik nem jutnak el ilyen magaslatokig. Nekik nincs is naponta internetezési lehetőségük. Mondhatni soha. Az első két év nálunk arra megy el, hogy a tanulók elérjék a nyolcadikosoktól elvárható készségszintet, és egyáltalán kialakuljon némi önbizalmuk. Ha egy gyerek itt nem megy haza napokig, otthon a kutyát nem érdekli, hol volt, mit evett, jár-e iskolába. A fiatalok olyan komoly anyagi és családi gondokkal küzdenek, hogy egy Converse vagy Vans cipő náluk szóba sem jöhetne. Konszolidálódni akarnak: plázanő és kigyúrt őrző-védő – nekik ez jelenti az elérendő ideált.”
